Ezt a hegyet már jó rég kinéztem magamnak, mivel az 50 legmagasabb csúcs egyike a környéken – egész pontosan a 39. a Sziklás-hegység kanadai szakaszán –, és elég könnyen megközelíthető. Csak egy apró kis probléma volt vele, hogy egyetlen dokumentált mászási útvonala az északi oldalon 2 km hosszon egy gleccseren át vezetett. Ehhez pedig két partner kell, mert ha valaki véletlenül beleesik egy gleccserhasadékba, a másik két embernek kell majd kihúznia onnan. Ilyen értelemben technikai a mászás, és kötél kell hozzá.
Tehát szokás szerint éveken át mindenkit próbáltam rábeszélni, hogy ilyenkor „szezonon kívül” próbáljuk megcsinálni. Legtöbben már korábban megmászták, mások nem értek rá, és persze a legfőbb baj, hogy ritkán megyek ki, relatíve kevés mászót ismerek személyesen, és nem tudok száz potenciális partner közül válogatni…
Szóval jött egy csodás hétvége, hihetetlen módon egyes fokozatú lavina-előrejelzéssel még a legmagasabb részekre is – részben azért, mert rég nem esett nagyobb hó –, s ott voltam megint partner nélkül. Vasárnap reggel aztán indulás előtt eszembe jutott régóta dédelgetett álmom, egy téli mászás az 50 legmagasabb csúcs egyikére, és beraktam a környező hegyekről már négy éve megvett térképemet is a hátizsákomba. Még mindig bizonytalan voltam, hogy mi legyen, de bepakoltam a lavina- és gleccsermentéshez szükséges felszereléseket is. Eszembe jutott, hogy mivel napos időt ígértek, biztos lesznek kint síelők ezen a népszerű úton, és hogy egy partihoz majd biztos hozzá tudok csapódni a gleccseren.
A parkolóban aztán szét is foszlott ez az álmom. Egy kocsi sem állt ott! Pedig már délelőtt 9 volt, rettenetes késésben voltam egy ekkora hegyhez, igazán kellett volna már ott autóknak állniuk. Végül az összes mentési cuccot a csomagtartóban hagytam, és beraktam a zsebembe még egy útvonalleírást a Little Hectorról. Ha a gleccser nem megy, ezt a szomszédos kisebb csúcsot meg tudom mászni a gleccser elkerülésével is.
Azért voltak biztató jelek is, a patakvölgyben jól kijárt síút vezetett, tehát tegnap csak voltak itt síelők, nem én vagyok az első ezen a télen… Az út kellemesen emelkedett, túl hideg sem volt (-14 °C a kocsinál), bár a völgy mélyén semmi napsütés nem volt, így felmelegedésről sem nagyon lehetett egyelőre beszélni. Annyi jó azért van az egyedüli mászásokban, hogy saját tempójában tud az ember haladni, ami mindig a leghatékonyabb. Az viszont rossz, hogy senkivel nem lehet beszélgetni, így csak saját gondolotaiban merül el az ember. Amely gondolatok ezúttal természetesen a gleccser körül keringtek. Olvastam jó pár beszámolót erről a hegyről, és eddig még senki sem esett bele a hasadékokba. Még októberben sem, mikor pedig a friss hó már betakarja a hasadékok egy részét, de még nem elég erős, hogy megtartson egy embert. Aztán tavaszra már rengeteg hó esik, és erősek a hóhidak, ilyenkor minden síelő kötélbiztosítás nélkül jön le… És igen, akik februárban mentek, azok se estek bele semmibe!
Tehát úgy döntöttem, ha a sínyomok tovább mennek föl a gleccserre, én is megpróbálom, hisz ez azt jelenti, valakiket már elbírtak a hóhidak, és remélhetőleg engem is megtartanak majd. De ha nem? Ha bezuhanok egy hasadékba, és nem tudok kimászni? Hááát… Andi éjfél körül felhívná a hegyimentőket, és reggel utánam jönnének. Még a következő napokra is jó időt mondanak, szóval nem lenne nehéz követni a hótalpak nyomait, míg azok el nem tűnnek egy lyuknál… Annyi kajám és ruhám meg van, hogy kibírjam 1-2 napig. Annál több azért már necces lenne…
Két óra alatt sikerült 800 m szintet mennem, ami télen rendkívülinek mondható, s jól mutatja, mennyire könnyű dolgom volt a kijárt úton. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az út mellett egy mély jégárok húzódik – szóval már a gleccseren voltam… A sínyomok tovább mentek felfelé, ameddig a szem ellátott, s ekkor kezdtem el bízni benne, hogy talán fel tudok menni végig.
A következő két órában a vastag téli hóbundába takarózott gleccseren már csak 655 m szintet tudtam megtenni, de ezzel is elértem a csúcs alatti nyerget, a gleccser felső szélét. Már csak 60 m volt a csúcsig. A keleti csúcsra tovább mentek a sínyomok, de az igazi, nyugati csúcsra semmi nem vezetett. Itt érdemes talán megemlítenem, hogy a korábbi beszámolókból – nem kis megrökönyödésemre – kiderült, hogy a partik egy jelentős része (több mint a fele) nem mászik fel az igazi csúcsra. Vannak akiknek túl meredek és jeges, másoknak kitett, aztán volt olyan, aki kifutott az időből. Megint mások túlságosan elfáradnak mire ideérnek, de meglepő módon még kifejezetten hegymászók közül is többen visszafordultak innen, vagy csak a könnyebb keleti csúcsra mentek fel. A síelőkről nem is beszélve, azokat sokszor nem is érdekli a csúcs, csak a lesiklás (ami teljesen jogos az ő szemszögükből egyébként).
Így közelebbről megfigyelve a hegy maradék részét, tényleg nem tűnt túl egyszerűnek a feladat. Hiába járt a Nap a zenitjén, az északi fal, melyen fel kellett másznom, még mindig árnyékban volt, jórészt havasan, egy kisebb, meredek sziklasávval megtörve, amelyen nem maradt meg a hó, csak vastagon a zúzmara. Látszott, hogy itt mélyhűtői viszonyok uralkodnak hónapok óta…
A mászás maradéka kapcsán az egyik leírásban mintha a gerincet említették volna, de ez így tél közepén járhatatlan volt: balra a déli fal meghökkentően függőleges volt, fölötte vastag hóval, annak a közelébe sem merek menni… Tehát valahol ki kell másznom a sziklasávot. A hótalpakat hágóvasra váltottam, kinéztem egy kéményszerű bemélyedést a „falon”, és elindultam arra. Rögtön csípőig érő porhóba süllyedtem, amely ráadásul jó meredek volt, így kissé be is pánikoltam, hogy mindjárt elindul velem lefelé az egész lejtő. A gerinchez közelebb menni sem mertem, nehogy leszakadjon velem a hópárkány a másik irányba.
Lassan átevickéltem ezen az izzasztó, mégis jéghideg részen és már-már felsóhajtottam a mély hóból kiérve, mikor teljesen váratlanul sík jégről pattant vissza a csákányom. Vagy a gleccser legszéle, vagy a szél által legyalult jég, de sík jég volt, mármint lejtős sík jég. Na nehogy már jégmászó cucc is kelljen ide – gondoltam. A túracsákányom és túrahágóvasam szinte semmit nem ér sík jegen. Valahogy mégis át kell jutnom! A csákánnyal ütöttem mélyedéseket a jégbe, míg nem tartott egy kicsit. Így is kötéltáncnak érződött, ahogy pár centiméteres bemélyedésekben közlekedtem a jégen. Bár egy megcsúszás nem lett volna végzetes, az első 10 m-en mégis csak jégen csúsztam volna lefelé a meglehetősen meredek hegyoldalon. Biztos, és eléggé megütöttem volna magam.
Végre odaértem a falhoz. Sajnos, mint kiderült, nem a legjobb helyre, de a jégre visszamenni – hogy jobb pozícióból kezdhessem a kéményt – nulla kedvem volt, inkább felmásztam itt. Eléggé kitekert volt egy-két mozdulat, de aztán elértem a kéményszerűséget, ahol már legalább két oldalt voltak kapaszkodók, és biztonságosabbnak érződött, még ha meredekebb is volt. Itt csiga lassúsággal, óvatosan másztam felfelé, a csákánnyal lekaparva a havat a sziklákról, lesöpörve a kőmorzsalékot, minden fogást háromszor letesztelve. Közben eszembe jutott, ha felfelé ennyire nehéz, lefelé itt le sem fogok tudni mászni… Ugyanakkor tudtam, hogy egyik barátom (aki még nem cirkuszi akrobata szinten űzi a sportot) felment és lejött itt kötélbiztosítás nélkül, szóval mennie kell ennek…
Valóban sikerült is! Megint meredek hó jött, ami lényegesen könnyebb volt, de tudtam hogy fentebb még lesznek nehézségek, mert van egy olyan barátom is, aki fentebb fordult vissza. Igazából mégsem találtam semmi olyan nehézséget már, mint lentebb. Jeges lett a hó alatt, de meg tudtam kapaszkodni közeli kiálló sziklákban és mikor azt hittem, hogy még lesz valami hátra, egyszer csak kibukkantam a napra, pár méterre a csúcstól. Néhány lépés, és már ott is voltam!
Jól esett a napsütés végre; a szél hiányában a hőmérséklet nem érződött hidegebbnek -10-nél. Pár perc múlva el is kezdtek „kiolvadni” a lábujjaim, és a fájdalomtól üvölteni tudtam volna. Eddig nem vettem észre, hogy a végén a lassú mászás alatt így kihűltek szegények… De üvöltés helyett inkább csak indiántáncot jártam kínomban, hogy fokozzam a keringést. No meg fényképeztem, videóztam egy kicsit. Közben észrevettem, hogy jön felfelé még két síelő. Ez elég meglepő volt, hisz úgy gondoltam, már én is túl későn indultam el felfelé. Ők meg még később?
Sehol egy felhő nem volt, csak fantasztikus kilátás minden irányba. A keleti csúcs alattam jól nézett ki, egyik oldalon narancsos színű függőleges sziklákkal, másik oldalon vastag hóval, s benne meredek sínyomokkal.. Csak megérte a több év várakozás ezért az élményért!
Bár elég jó időt mentem felfelé (4:51), és igazán lett volna még időm, nem akartam túlságosan kihűlni, és a lemászás miatt is aggódtam, így csak 10 percet töltöttem a csúcson. Az volt a jó, hogy felfelé már megtisztítottam az útvonalatat, és így szinte magam előtt láttam minden egyes fogást. Megint csak óvatosan, lábujjhegyen tipegve centizgettem lefelé, néha az elkerülhetetlen kisebb megcsúszásokkal, de a másik három végtagom mindig megfogott.
Lassan leértem a jéghez. Sajnos ez visszafelé is ugyanolyan idegölő volt, hiába csak pár lépés. Végül nem csúsztam meg. A mély, meredek hó vissza a nyeregbe már nem volt gond. Ha korábban nem ment le, most sem fog…
A hótalpakat, hágóvasat elraktam, és lecsúszdáztam. A síelőket kicsit elkerültem, mert ők cikkcakkban jöttek felfelé, én meg egyenesen csúsztam. Mégis, mikor egy magasságba értem velük, megálltam. Mondták is mindjárt, hogy „ez is egy módja a lejutásnak”. Talán nem is még láttak ilyet… Kérdezték, hogy jeges-e a vége, mondtam, hogy hágóvas nélkül én nem merném megpróbálni. Az meg nem volt náluk, szóval ezen a ponton fel is adták a csúcsot, pedig talán még lett volna rá idejük. Később lentebbről láttam, hogy a nyeregig mentek, és onnan síeltek le. Kicsit sajnáltam, hogy nem sível jöttem, mert olyan 1200 m szintet lehetett volna lesíelni nem túl extrém pályán. Csak utána lett volna erdő, ami már trükkösebb, ott meg akkor legyalogoltam volna.
Az erdőhatár közelében majdnem utol is értek a síelők, olyan 100 m-re mögöttem lehettek, de ott nekik is le kellett venniük a léceket, és többet nem láttam őket. Pedig a parkolóban még vártam is egy kicsit, jó lett volna beszélgetni. Aztán meggyőztem magam, hogy mégis jobb lesz elindulni, vezetés közben élvezni a naplemente színeit a hegyoldalakon, és egyszer végre normális időben hazaérni. Az egész mászás mindössze 7:21 volt, pedig 12 órára számítottam, tekintve hogy a legtöbben 10 óránál hosszabb időről számoltak be, és én lefelé nem síeltem, mint legtöbben… De ez persze csak azt jelzi, mennyire jó viszonyok voltak ezen a napon. Pár éve valaki ezen idő tájt combközépig érő hóval küszködve adta fel több óra után…
Képek:
http://picasaweb.google.com/fjacso/MountHector3394MBanffNPCanada#
Videó:
http://www.youtube.com/user/fjacso
– Jacsó Ferenc –
Comments are closed.