Augusztus közepén épp a családdal kempingeztünk Banffban, mikor tragikus hírt kaptam: két nappal korábban egyik barátom mászóbalesetben meghalt. Talán minden mászó életében eljön a pillanat, mikor egyik társa meghal a hegyekben. Mint ahogy bringásoknál is előfordul… Persze mindig hall az ember másokról, de ritka az, hogy egyik saját partnerünket, vagy barátunkat veszítjük el. Nekem az első ilyen volt. Kikapcsoltam a telefont, és két napig be sem kapcsoltam. Nem akartam tudni semmiről. Még a gyerekeknek is meséltem a „bácsiról” este a sátorban. Már 71 éves volt, több generációnyi partnert használt el az évtizedek alatt, ahogy nemrég írta. Ő volt az, akire úgy nézhettem fel, ha ő ennyi nehéz hegyet megmászott baleset nélkül, akkor én töredék annyi hegyet is meg kell, hogy tudjak csinálni biztonságosan. Ez az optimizmus most egyszerre elpárolgott. Felfoghatatlan, hogyan halhatott meg 55 év mászás után ilyen hirtelen.
Úgy terveztük, szeptemberben együtt mászunk meg pár nagy csúcsot, s elkerülhetetlen volt a gondolat, mi van, ha mellettem hal meg, vagy én halok meg mellette. A gyerekeknek és Andinak persze csak annyit mondtam, ő egy olyan ember volt, aki mindig törődött másokkal. Mikor elmentem a Banded Peak Challenge-re, pár nap múlva megkérdezte, hogy ment. Nem tudtam elhinni. Andin kívül senkit se érdekelt. Mindig minden e-mailemre válaszolt, pedig először, négy éve teljesen ismeretlenül hívtam meg hozzánk grillezni. Az évek során voltam egy előadásán, olvastam rengeteg beszámolóját. Ő volt az egyetlen, aki egy ősrégi, 1974-es mászókalauzban minden csúcsot megmászott, szám szerint 570-et. Összesen 1350 különböző csúcsot mászott meg – nem nehéz kiszámolni, ha minden hétvégén megmászott egyet, akkor ez 26 évig tartott neki –, de tudom, hogy sok hegyet többször is megmászott. Lelkesedése a hegyek iránt őszinte, kifogyhatatlan volt, és mindenféle mesterkéltséget mellőzött. Sokszor mondják, milyen önteltek a mászók. Benne nyoma sem volt ilyennek, példaképemnek tekintettem. Önző persze mindenki, mert saját örömére a hegyekbe megy, mikor valami hasznosat is csinálhatna, akár családjának, akár munkájában, vagy önkéntesként. De el kell ismerni, hogy ennyi hegyet nem tudott megcsinálni anélkül, hogy élete egyéb területei ne szenvedtek volna csorbát. Kétszer elvált, 55 évesen nyugdíjba ment, s persze tanárként évi négy hónap szabija volt. Én nem tudok, nem akarok ilyen messze elmenni, lelkesedésem 40-es éveimben nyomába se ért az övének 70 évesen…
A hegymászás mégsem volt mindene. Téli terepfutó versenyeken találkoztunk többször, triatlonokat csinált, és idén tavasszal 20 félmaratonon indult el. Egy kivételével mindegyiken korosztályos arannyal végzett, mert senki nem fut 70 fölött, vagy ha fut, nem olyan gyorsan mint ő, 1:56 körüli időkkel. Egyik három napos mászásából hazatérve 600 e-mail várta otthon, de minden barátjának válaszolt, nem két sorban, hanem alaposan, törődéssel. Felfogni sem tudtam, hogy csinálta.
Persze még ez sem volt minden. Idén a New Democratic Party színeiben indult a tartományi választásokon. Eredetileg a Kanadai Kommunista Párt tagja volt, de sok éve kilépett, mert túl konzervatívoknak tartotta őket. Angol irodalom professzorként nyilván nem sokat tapasztalt a kapitalizmus tényleges működéséből, ugyanakkor évtizedek óta csak konzervatív hatalmat, cégvezetők és politikusok korrupciós ügyeit látta, amik ellen harcolt a maga módján. Legfőbb célja persze a természetvédelem volt, meghagyni mindent, ahogy van. Tavaly negyedmagával le is csukták egy napra, mert eléállt egy újonnan kezdett fakitermelésre induló markológépnek. Erre az incidensre válaszul indult az NDP tagjaként a választásokon, mert ez volt az egyetlen párt, amelyik kiállt a természetvédelem mellett. Persze nézeteim – egy volt szocialista országból érkezve – szöges ellentében álltak az övével, de ez mitsem változtat azon, hogy (kissé naiv) jóindulata megkérdőjelezhetetlen volt.
A halálhír után elképzelni sem tudtam, hogy a közeljövőben másszak. Mint kiderült, úgy halt meg, hogy kötélbiztosítással mászott nem túl nehéz, de azért meredek (5.4-es) hegyet, és egy nagy darab levált a sziklafalból. Egy alsóbb párkányra fejjel érkezett a zuhanás után, sisakja hiába volt, a boncolási jelentés szerint két percen belül meghalt. Tudni kell, hogy minél meredekebb a szikla, annál stabilabb (erősebb), tehát engem megdöbbentett, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet 5.4-es sziklán. Tényleg nagyon óvatos volt, mindent jól csináltak, óriási balszerencse. Addig jár a korsó a kútra… Nem tudtam ettől a gondolattól szabadulni.
Egy héttel a baleset után volt a megemlékezés. Nem voltam még ilyenen, nem temetés volt, valószínű hamarabb eltemették, egy templomban volt. Az apró kulturális különbségek országok között… A pap cseppet sem volt szomorú, anekdotákat mesélt Rickről. Kis túlzással dőltünk a nevetéstől. Személyesen ismerte, és persze felsorolta élete fontosabb eredményeit, de lényegében csak jó kedélyűen elbúcsúzott egy barátjától. Senki nem hullajtott egy könnycseppet sem – jóllehet otthon mindenki megtette már.
Aztán Rick egyik legközelebbi mászótársa azt írta, úgy emlékezhetünk a legnemesebben Rickre, ha elmegyünk futni vagy mászni, csinálni valamit, amit ő szeretett csinálni. Ez a két esemény adott lökést, hogy végül e-maileztem egy-két barátnak tervez-e valaki valamit a hétvégére. Semmi nehezet, csak egy bombabiztos, kijárt utat, ahova kötél sem kell, és ahonnan leesni sem lehet.
A válasz persze az volt, hogy megyünk a jó magas Mt. Fryattre, egy három napos mászást két nap alatt lezavarni 5.4-es sziklaúton, szokásos rossz minőségű sziklán. Mindezt Rick nagyszerű útleírása alapján. Megőrültek ezek? Persze ők nem ismerték Ricket személyesen. Nem, én ezt nem tudom megcsinálni. Még csak most halt meg Rick a Mt. Fryattől egy kőhajításnyira egy kísértetiesen hasonló úton. Vagy tényleg emlékmászásnak tekintsem? Milyen büszke lenne rá… Amint elolvasná a beszámolómat, rögtön válaszolna, örülne, hogy az ő tanácsait felhasználva másztunk. Hát igen, többet már nem fog írni nekem. Hiányozni fog.
Pár nap alatt meggyőztem magam, hogy működhet a dolog. Ki tudja meddig maradnak mászhatóak a nagyobb csúcsok, nyakunkon a hó, úgyis ez lenne idén az utolsó komolyabb mászásom. Andit meggyőzni már nem volt ilyen könnyű. Tényleg azt gondolta, megőrültem, épp most halt meg egy barátom egy ugyanilyen úton, de már nem bírok a fenekemen maradni. Kerek perec megtiltotta, hogy elmenjek. Igazából meggyőzött, no meg amúgy se volt túl jó ötlet. Írtam a többieknek, hogy sajnos nem tudok menni, aztán péntek este, hátizsákpakolás helyett inkább elmentünk Andival egy olcsó étterembe beszélgetni.
Úgy volt, szombat reggel elmegyek bringázni, de hajnalban az 5 fokban nem vitt rá a lélek. Sokkal jobb lenne a hegyekben, 2500 m fölött havazott mindenhol előző nap, most meg napos időt igértek, gyönyörű lehet. Nem részletezem, de végül délelőtt 10-kor Andi „elengedett”. Sütöttem az útra és a gyerekeknek hamuban sült palacsintát, aztán elindultam.
A társaim persze már rég túráztak ekkorra. Reggel hatkor indultak Calgaryból, igaz, négy és fél óra a vezetés odáig. A Hungabeevel ellentétben ez a hegy soha nem érdekelt különösebben, bár 52. legmasabbikként rajta van az itteni hegymászók szokásos gyűjtőlistáján. Az egyik csábítás épp az volt, hogy ritkán másszák, ha most nem megyek, sose fogok társat találni hozzá. Tervem természetesen az volt, hogy sötétedésig odaérek a táborhelyre, és másnap reggel együtt mászunk tovább a többiekkel. Nagyon meg fognak lepődni! Rick azt írta a beszámolójában, hogy 5-7 óra a felső vízesésig, ahol táborozni érdemes. Ha 5 óra alatt sikerül lenyomnom, még pont odaérek naplementére.
A túra első fele meglepően sáros volt, főleg ahhoz képest, hogy az év legszárazabb időszakában jártunk. A Hungabeehoz hasonlóan itt is túracipőben kezdtem, a nehéz mászóbakancs a hátizsákban utazott. A téli zsákhoz képest így is pehelykönnyűnek éreztem. Igaz, kötelet nem vittem, azt a többiek hozták. Öt tó mellett vitt el az út, az első háromig volt turistaút, utána már inkább csak mászóösvény. Az első három tó nem volt különösebben érdekes, közel sem volt olyan szép, mint számítottam. Viszont a negyedik-ötödikben már szépen tükröződött a Mt. Fryatt friss hóval borított csúcsa. Mivel napos időt ígértek, azt hittem, késő délutánra le fog olvadni a hó, de ez nem történt meg. Ez némi aggodalomra adott okot a mászás kapcsán. Főleg az a rossz, ha kicsit megolvad és visszafagy, akkor jéggel bevonódik a szikla, és leheteten megmászni. Mielőtt elértem volna a vízesést, át kellett kelnem egy gerincen, ahonnan meglepetésemre két újabb tó bukkant elő. Na ezek már döbbenetesen szépek volt a naplementében: sima vizükben a kék ég tükröződött, a háttérben fehér gleccserekkel és fekete csúcsokkal.
Pontosan öt óra alatt el értem a vízesést, és kicsivel arrébb meg is pillantottam két narancssárga sátrat. Ők lesznek azok! Ahogy közeledtem, kicsit gyanús volt a csend. Lehet, hogy már alszanak? Aztán odaértem, és csak két nagy darab szikla volt, vastagon narancssárga zúzmóval borítva… Hát nincsenek itt, hasított belém a tudat. Akkor hol vannak? Biztos hamar ideértek ők is, és tovább mentek. Mentem még egy fél órát, közben időnként kiabáltam a nevüket, de csak a hegyek visszhangoztak. Lement a nap, s kezdtem egy picit magányosnak érezni magam. A mormoták ritka, hangos füttyögése is megszűnt, ahogy országukat elhagytam. Állati életnek semmi jele nem volt, meglepő módon még pikák (pici bundás rágcsálók) sem voltak, akik mindig ott neszeltek a sátram mellett és végül felkeltettek a Deltaformon és Hungabeen is, ennél 100 m-rel magasabban. Csak kevéske zúzmó volt még, ahogy lassan egy gleccser közelébe értem. Találtam némi kis földszerű puha talajt a morénamezőn, levettem a hátizsákomat, kiegyengettem a földet, és oda állítottam egyszemélyes sátramat. Mire bevackoltam magam, és elmajszoltam két palacsintát, be is sötétedett.
Éjfélig nem tudtam elaludni, pedig 5-re állítottam az ébresztőt. Hova lettek ezek? Talán még ennél is feljebb mentek a Jéghegy-tóhoz? Fölmásztak itt ezen a közeli falon nagy hátizsákokkal? Semmi értelme. Vagy ahogy meglátták a Fryatt felső gerincén a havat, eldöntötték, ez nem fog menni, és elkanyarodtak egy másik, könnyebb hegyhez? Ericnek volt három másik hegye is tartalékban, lehet, hogy választottak egy másikat. De lentebb még láttam a nyomukat a fűben, igaz, az jó rég volt… Akármi is történt velük, új helyzetben találtam magam, amilyenben azelőtt még soha. Egyedül kell éjszakáznom egy rettentő elhagyatott helyen, ahol még korábbi bivakolásnak sem voltak nyomai.
Közben azt is eldöntöttem, hogy másnap felmászok a Fryattre, ameddig lehet, kötél nélkül, készítek néhány fényképet – végülis a kilátásért csinálom – aztán szépen lemászok és hazamegyek. Ha hoztam volna kötelet, talán a csúcsig is tudnék mászni, és onnan leereszkedhetnék kötélen, de ennek már lőttek. Jó időt ígértek, és a közelben még nem jártam, jó kaland lesz ez a csúcs nélkül is.
Ötkor még pirkadni sem kezdett, csak millió csillag és a Tejút látszott gyönyörűen. Kint fagyott, bent a sátorban 3 fokot mértem. Visszabújtam a hálózsákba még egy fél órára. Sajnos sötétben nem fogok tudni felmászni a sziklán, azt se látom, 5 m-rel fölöttem mi van. Rick – nyugodjon békében – azt írja itt, elég súlyosnak néz ki a szikla, de könnyebb annál, mint ahogy kinéz. Meglátjuk.
Még egy fél palacsintát leerőltetek, aztán 5:47-kor elindulok. A halovány derengésben nagyjából látszik egy kéményszerű képződmény a falon, azon sikerül felmászni első próbálkozásra. Milyen jó könnyű a hátizsák! Na, ha fölöttem vannak a fiúk, innen már látnom kell a fejlámpájukat. Meg persze hallanom kéne a kőomlásokat, amiket leküldenek. Se fény, se hang. Még alszanak? Vernt ismerve kizárt. Ezek bizony nincsenek itt…
Fagyott hómező következik, immár alattam a Jéghegy-tó, ahogy Rick elnevezte, persze a valóságban egy névtelen tó itt, az Isten háta mögött. Nem jéghegy az rajta, csak még be van fagyva a közepe. Már nem is fog kiolvadni, nyilván nem szokása, ha 18 éve is ilyen volt, mikor Rick erre járt. Törmelékes emelkedő következik, szerencsére csonttá fagyva, legalább nem csúszok vissza a lejtőn. Aztán megint egy hómező. Ez már meredekebb és kissé jeges, de nincs kedvem felvenni a hágóvasat, inkább kikerülöm törmeléken. Feljebb még egy hómező, s lassan előbújnak ez első napsugarak.
Egyszer csak egy friss bakancsnyomot találok a hóban magam előtt. Nem lehet igaz! Mégis itt vannak? Mintha villám vágott volna belém, felébredek. Mit csinálnak ezek, se fény se hang, csak osonnak a sötétben? Annyira friss a nyom, hogy nem lehet előző napi. Eddig sem voltam túl lassú, de innentől elkezdtem igyekezni. Utol kell érnem őket, mielőtt a köteles szakasz kezdődik. Vagy sikerül, vagy nem. Bár nem is érdekel, ha lefele másznak is, s nekem nem lesz meg a csúcs, legalább nem vagyok egyedül…
Kiérek az utolsó nyeregbe, ahonnan már a délkeleti gleccser is alattam van. Igazán meglep, hogy délies fekvésű gleccser lehet ilyen masszív, azért nem olyan magas ez a csúcs… Szép! Hangokat is hallok végre fentről. Nem kiabálok nekik, ne álljanak meg miattam egy 12-14 órás mászáson. Most jön a délnyugati fal, eddig volt a bemelegítés. Rick szerint egész sokáig lehet közlekedni kötél nélkül, havon vagy sziklán, ízlés szerint. Jobb szeretem a havat, de hogy ne kelljen babrálni a vassal, maradok sziklán. Nem túl megnyugtató a terep, de valóban minden mászható. Minden egyes lépcső után új rejtély, vajon meddig mehetek tovább. Időnként hátranézek, vissza is tudok itt mászni, ha zsákutcába jutok? Hát… necces. De azért menni fog. Nincs kötelem, tehát észnél kell lenni. Láttam már embert fölöttem zsákutcában, kötél nélkül, s lemászni sem mert. Másik úton kellett felmásznom érte, mert én már felmászni sem mertem ott kötélbiztosítás nélkül.
Eljutok a csúcsot védő utolsó, függőleges falig. Na most kell traverzálni balra, amíg el nem érek egy mászható helyet. A traverz meredek havon megy, jó jeges. Még szerencse, hogy kapott friss havat, így nem tiszta jég. De utáltam a Hungabeen… A végén még én is nyári turista leszek, nem bírom a havat meg jeget. Szép óvatosan áttrappolok hágóvasban, míg nem enyhül a meredekség. Amint átbukkanok egy huplin, meglátom őket. Nagyon közel, legfeljebb száz méterre, velem egy magasságban.
– VERN! – kiáltok. – Itt Ferenc!
Néhány pillanatig döbbent csend volt, amíg felém fordultak.
– Hé haver! – válaszolt Vern. – Tudtam, hogy eljössz!
Hazugság felsőfokon, 40 órával korábban lemondtak rólam, azt is elfelejtették, hogy valaha csatlakozni akartam… Csörtettem tovább hágóvasban, és tíz perc múlva utolértem őket. Vern meglepően gyűröttnek nézett ki, de mindannyian jó kedélyűek voltak, örültek. Én persze ujjongtam (belül), hogy még a köteles szakasz előtt utolértem őket. Pár perc múlva kicsit szabadkoztam azért, hogy kötél nélkül itt felszaladtam utánuk, lassítani őket. Nem mindegy, hogy hárman vagy négyen másznak a biztosított részeken, annyival több idő, bizonyos esetekben meghiúsíthatja a csúcskísérletet a túl sok ember. Habár 100 m-rel a csúcs alatt, még mindig kora reggel, ennek az esélye szinte nulla volt. Kész voltam átvenni a kötelet, de már nem volt értelme, úgyis mindjárt használni kellett. No nem baj, majd lefele viszem én, ígértem meg.
A következő sziklán előremásztam vasban, aztán mondtam nekik, levehetik a vasat, valószínű nem kell már feljebb. Találtunk egy ereszkedő standot, tehát jó úton voltunk! Rögtön itt három felé is lehetett volna mászni, de mind a három elég durvának tűnt. Kikémleltem az egyiket, de a végén már semmi fogás nem volt a sziklán, nem kis nehézségek árán vissza kellett másznom. Közben a másikat már elkezdték kötéllel mászni. Valóban jobbnak nézett ki, ahogy egy párkányon körbemászva megláttam. Kevin mászott elöl, vele még sosem találkoztam ezelőtt, de fórumokról rég ismertük egymást, elég hasonló az érdeklődésünk. Fentebb talált még egy ereszkedőstandot, tehát még mindig jó felé másztunk. Felmásztam kötél nélkül, hogy ne lassítsam őket, nem nézett ki túl durvának, bár mikor fentebb voltam, már látszott, hogy nem ártott volna a kötél. A többieket felvitte Kevin kötélen. Közben megtaláltam a következő mászható helyet, s rendeltem hozzá kötelet is. Ezt már én vezettem, mindössze egyetlen érdekes lépés volt benne, a többi nagyon OK. Mindkét szakasz 5.4-esnek volt mondható. Kiértünk a gerincre, és innen már csak könnyebb szikla meg hó volt a csúcsig. Reményen felül, 6 óra alatt felértem.
A kilátás szenzációs volt, annyival megtoldva, hogy ezen a részen még sose jártam. Két jelentős és közismert csúcson kívül semmit sem tudtam azonosítani. Nem volt túl messze a Mt. Warren (légvonalban 38 km), de ebből az irányból nem ismertem meg, és mikor azon voltunk, onnan semmit sem láttunk. A két legmeggyőzőbb csúcs innen a kanadai Sziklás-hegység királya, a Mt. Robson – az innen látható déli oldala egyedüliként világít még mindig fehéren a nyár végén –, illetve ellenkező irányban a legnagyobb elszántságot, minimum hét napot igénylő Mt. Clemenceau, annak is az északi oldala, brutális gleccserekbe temetkezve. A csúcsnaplóban találtam egy magyar bejegyzést is, bizonyos Molnár Lillától, 1999-ből. Nevét ismerem, már rég hegyivezető itt.
Lefelé három kötélhossz ereszkedés után még havon, aztán jobbára sziklán másztunk lefelé. Időközben persze kiderült, hogy ők tényleg felmásztak előző nap a Jéghegy-tóhoz, és ott táboroztak egy fal tetején, ahonnan a bátrak akár be is ugorhattak volna a jéghideg tóba…
Tehát rövid időre megint elváltunk, máshol bontottunk tábort. Bő 11 óra alatt értem vissza a sátorhoz, végre egyszer jobb időt mentem mint Rick fénykorában. A kigyaloglást szinte mindenki meghagyja a harmadik napra, de Kevin és én siettünk, így ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak. Mikor a hátizsákomba a teljes tábor és bakancs tetejére betettem a 4 kilós kötelet is, látszott, hogy nem lesz mókás kitúrázni. Hát négy óra után már görcsbe állt a csuklyás izmom. A végén kellett a fejlámpa is, csak 23:10-re értünk a kocsikhoz. Innen még haza kellett vezetnünk 4,5 órát, aminek a fele sem volt tréfa… Félúton meg is kellett állnom aludni egy órát. Azért 4:30-ra egy darabban hazaértem. Csak másnap éreztem úgy, hogy darabokra esek szét…
Szegény Rick már nem olvashatja el ennek a beszámolónak az angol változatát. De azért nem felejtem el neki, mikor első, neki is elküldött beszámolóm annyira tetszett neki, hogy továbbította a teljes listájára azzal a megjegyzéssel, hogy „delightfully written”. Mikor meghallottam, hogy továbbítani akarja, gyorsan küldtem neki egy új verziót, amelyben egy-két nyelvtani hibát javítottam. „Nem volt abban semmi hiba, bár a tanítványaim tudtak volna ilyen hibátlanul fogalmazni” – válaszolta. Korrekt fickó volt. Nyugodjon békében. Ezt a mászást jelképesen az ő emlékének ajánlom. Már csak abba kell hagynom a szerencse kísértését, ha én is meg akarom érni a 71-et, mert ki tudja az én szerencsém kitart-e addig…
Jacsó Ferenc, 2012. augusztus 25-26.
Képek itt:
https://picasaweb.google.com/116949850184872626675/MtFryatt3361MJasperNP
Comments are closed.