Ezt a csúcsot már Petrik Csabiékkal is fontolgattuk, de júniusban végül nagyobb fába vágtuk a fejszénket a Mt. Warrennel. A könyvem a Willingdont két-három napos mászásnak írja, gyönyörű környezetben. A nyáron láttam róla egy egynapos beszámolót: ketten 16 óra alatt megmászták! Nem is gondoltam volna, hogy egy napba beleférhet. A nyáron már nem tudtam sort keríteni rá – nehezebb csúcsokkal voltam elfoglalva –, de reménykedtem, hogy egy kellemes őszi napon megpróbálhatom.
Szeptemberben aztán a szokásostól eltérően hideg, felhős idő volt a jellemző, többször havazott. Sokan már temették a szezont. De az október mégis száraz és meleg lett újra, s a nagyobb csúcsok környékén is elolvadt a hó. Ez a mászás is az utolsó pillanatig bizonytalan volt, és csak hajnalban döntöttem el, hogy megpróbálom.
2010. október 11., hétfő
Rettentő későn, 9:25-kor indultam csak a parkolóból. Bicajjal kezdem, de annyira rossz volt a lovak által kijárt turistaút, hogy alig haladtam. 30 perc alatt értem egy kis hídhoz, ahol le kellett térni a turistaútról. Leraktam a bicajt, és mentem tovább gyalog, immár vadcsapásokon egy hágó felé. A terv az volt, hogy a hágó túloldalán lemászok, hogy elérjem a Willingdon alatti völgyet. Meglepően hamar kiértem az erdőből. Próbáltam beazonosítani a hágót térképpel és tájolóval, mivel mások is elvétették már, de nem nagyon sikerült. Elindultam mégis a legvalószínűbb pont felé. Ahogy felértem, és lenéztem a túloldalon, ahol le kell majd másznom, visszahőköltem. Nem létezik, hogy itt kell lemenni! Nagyon meredek vízmosás, több függőleges lépcsővel. Rögtön az elején egy kis fal, amit nem fogok bevállalni. Körülnéztem feljebb a gerincen, de semmi jobb. Kis kerülővel belemásztam a vízmosásba.
Nagyon veszélyes volt. Jó ha 20 m-t tudtam ereszkedni, ez is fél óráig tartott. Végül egy kijegesedett letörés fölött feladtam. Így már jobban értettem, amit a könyvem írt, hogy egy hegymászónak itt állítottak emléktáblát… Igaz, azt sem találtam meg. Szégyen a megfutamodás a standard útról, de hasznos! Kimászás közben még egyszer megcsúsztam, az ütő megállt bennem. Elővettem a csákányt, és azt vágtam a kemény, ledöngölt földbe. Olyan érzésem volt, hogy még soha senki nem járt ott, minden kődarab az első érintésre omlott, és semmilyen nyomot nem találtam.
Visszamásztam a gerincre, és a gerincen maradva visszakanyarodtam a kiindulási pontom felé. Hátha mégsem a jó hágóban voltam, és arrébb lesz az igazi. A következő vízmosás sem volt jó. Lassan ráébredtem, hogy nem azon a gerincen vagyok, ahol lennem kellene. Bár a Willingdon szépen látszott, közöttünk volt még egy gerinc!
Az történt, hogy a montival reggel még lassabban haladtam, mint gondoltam, és 600 m-rel korábban tértem le a turistaútról, mint kellett volna. Ha működött volna a kilométerórám, nem követtem volna el ilyen hibát… A felismerés késő volt 900 m szint leküzdése után. Eleve nem volt sok esélyem egy 16 órás mászásra 9:25-ös kezdéssel, de ennél sokkal kisebb hiba is elég lett volna a kísérlet feladásához.
Volt egy tartalék célom is, de ahogy át akartam kelni lent a patakon, egy jeges kövön megcsúsztam, és az egyik bakancsom teljesen beázott. Üres kézzel mentem hát haza, de legalább időben hazaértem, aminek otthon nagyon örültek.
2010. október 17., vasárnap
Második kísérlet
Az elpuskázott derült őszi nap persze nem nagyon hagyott nyugodni. Hétfőn a „rossz” gerincről láthattam, hogy a mászóút legnehezebb része száraz. Talán kötél nélkül is menne. És milyen jó meleg volt! Ritkaság, hogy október közepén még egy ilyen magas csúcs szinte hómentes. Pénteken aztán esett is egy kis hó, de a hétvégére megint napos időt jósoltak. Csak jóval hidegebbet. Sikerült kollégámat, Nathant is rábeszélnem.
6:07-kor, még teljes sötétségben indultunk a parkolóból, ezúttal korábbi kedvezőtlen tapasztalataimból tanulva monti nélkül. Bár tudtam, hogy havat jósoltak péntekre, meglepett, hogy még vasárnapra is maradt pár centi lent a parkolóban. Vajon mi lesz fentebb? Biztos nem az, amit hétfőn láttam… Vittünk mindent: kötelet, hágóvasat, biztosítást sziklára. Jó nehéz lett a hátizsák. Tudtam, hogy Nathan, aki 14 évvel fiatalabb nálam, gyorsabb lesz a turistaúton, ezért az ő hátizsákjába raktunk sok mindent.
Egy óra múlva kicsit már csodálkoztam, hogy a hajnalnak még mindig nyoma sem volt. A korábbi felderítésem eredményeként ezúttal a jó helyen tértünk le a turistaútról, de meglepően hamar bozótharcba keveredtünk. Kijártabb útra számítottam. Később elhagytuk a patak völgyét, a hegyoldal is meredekebb lett, még mindig bozóttal. Nagyon nem tetszett. Végül nem sokkal napkelte után kiértünk az alpesi részre. Gyönyörű volt, csak ámultam-bámultam. Ha csak ennyit láttunk, már megérte.
Nathan hosszú lábaival hamarabb felért a Kvarcit-hágóba (Quartzite Col) mint én. Ez már az igazi volt, nem az, ahova hétfőn tévedésből mentem fel. A túloldal is sokkal barátságosabb volt, mint a másik gerincen, bár így is kellett azért hágóvas és csákány. Nathannek egyszer félig leesett az egyik hágóvasa, és kétségbeesetten kiabált segítségért. Mire visszamásztam, megoldotta azért. Ez a rész északnyugati fekvésű volt, és még a szeptemberi hó is megmaradt kemény jég formájában, a tetején olyan 15 cm porhóval. Kisebb sziklákon is le kellett mászni, cseppet sem volt egyszerű.
Lejjebb már csak egy hólejtőn kellett leereszkedni, aztán egy kőtörmelékes lejtőre értünk, ahol a hágóvasainkkal csak botladoztunk. De anélkül még rosszabb lett volna a jeges köveken. Összesen 400 m-t kellett itt veszítenünk, amiről előre tudtuk, hogy nagyon rosszul fog esni majd visszafelé. A gerinc tövében köbméteres, hó borította kvarcittömbök állták utunkat, mintha nem is a Földön lettünk volna. Lassan átmásztunk a tömbökön, és végre elértük a Siffleur-folyó széles völgyét. Maga a folyó innen ered, tehát nem volt még túl széles, ám további három patakon is át kellett kelnünk. Némelyik nehezebb volt, mint maga a fő folyóág. Havas volt minden, és nem érződött melegebbnek mint a parkolóban, ahol -8 C fokot mértünk. Már annak is örültünk, hogy a nap folyamán először kiértünk a hegyek árnyékából, és ránk sütött a nap.
Már öt és fél órája úton voltunk, és végre úgy tűnt, közel van a Willingdon: olyan két kilométernyire lehet? Egy pihenő során megnéztük a térképet és megdöbbentünk: még öt kilométer! Minden közelebbinek és kisebbnek látszott, mint valójában volt, és valahogy nagyon más volt, mint Banff egyéb részei. Később rájöttem, hogy azért, mert már a völgy alja is alpesi volt: részben a szárazabb klíma, részben az átlagosnál magasabb fekvés miatt. Nem nagyon hittem el a könyvemnek, hogy ez egy különösen szép része Banffnak, de mikor ott voltam, én is így gonodoltam.
A hegyóriások között hangyaként húztuk a kis hócsíkot magunk után a végeláthatatlan hómezőn. Így az ősz közepén egyszerre élveztük a téli tájat és a nyári könnyű haladást a nem túl mély hóban. Egy másik hágón is át kellett mennünk míg odaértünk, de ez már sokkal laposabb volt, mint az előző. Ahogy becsatlakoztunk a hegymászás nélkül csak többnapos túrával elérhető fő turistaútba, több meglepetés is ért. Először egy lónak a friss nyomait találtuk meg. Nem onnan jött, ahonnan mi, de bárhonnan is jött, több kilométert tett meg lábon, mint mi. Tehát valaki már járt erre előttünk ma, és szinte biztos, hogy nem egy napos túrán! A másik nyom egy grizzly nyoma volt ugyanazon az úton. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen forgalmas útra keveredünk ilyen messze mindentől.
Hét óra alatt végre odaértünk a hegy lábához. Nathan kérdezte, mit terveztem, mikor akarok visszafordulni. „Hát nem terveztem semmi ilyet, megyünk míg fel nem érünk. Hacsak te nem ígértél valami otthon. Vissza is fordulhatunk ám, ha akarod.” Kicsit gondolkodott, de végül azt mondta, menjünk tovább. Hálából elvettem tőle jó 3 kg cuccot, mert már kezdett lassulni. Így az ő zsákja 3 kilóval könnyebb lett, az enyém meg annyival nehezebb az utolsó meredek részre.
A könyvem szerint innen 6-8 óra volt még a mászás oda-vissza, 1200 m szinttel. És utána még valahogy vissza is kell mennünk a kocsihoz. Sajnos ritkán tudom megcsinálni a jobbik időt a könyvben… Bravúr lenne a 6 óra, de reális célnak nem lehet tekinteni. Nathan nem akarta bevállalni a köteles részt ígérő standard utat, inkább kerülővel egy állítólag könnyebb, néhányak által ereszkedéshez használt útra szavazott.
Persze a látszólagos méretek itt sem voltak valósak. Félig sem jutottunk, még mindig rettentő magasan fölöttünk volt a csúcs, s Nathan már messze lemaradt mögöttem. Mint később elmondta, itt esett át a nap harmadik válságán. Az első akkor volt, mikor lejött a hágóvasa, és azt hitte le fog zuhanni. A második, mikor a hágóból lemászva annyi időt vesztettünk, hogy világossá vált, 16 óra alatt nem lesz meg a hegy. A harmadik itt, a végeláthatatlan mászás során, a fentről fenyegető, semmi könnyű utat nem ígérő sziklák alatt.
Itt egyébként csak azért nem volt melegünk, mert élénk szél fújt. A délnyugati oldalon másztunk felfelé kora délután, és ránk sütött a nap. Jórészt havon mentünk, de azért volt némi „zúzott kő” is, ami állandóan megindult lefelé a lábunk alatt. Inkább kerültük havon.
Végül kiértünk a Willingdon 1 és 2 közötti nyereg fölé egy kicsivel, jó 50 méterrel. Folytattuk utunkat a most már érdekesebb gerincen. Mindig úgy tűnt, hogy nem fog menni, de valahogy sikerült kikerülnünk minden akadályt. Ahogy egy-egy magasabb pontra jutottunk, a gerinc újabb és újabb szakaszai váltak láthatóvá. Mindig arra vártam, végre meglesz a sétaút a csúcsig, de csak nem akart meglenni. Egyszer csak, az egyik bukkanó után váratlanul ráláttunk az északkeleti gleccserre, és a fölötte lévő végső csúcsgerincre…
– Hát ezt nem tudom elhinni – fakadtam ki.
– Mit? – kérdezte Nathan, és közönyösen elballagott mellettem.
– Hát azt ott! Ott kell majd mennünk.
– Nem olyan nehéz.
Fel kellett vennem a hágóvasat. Nathan már rég felvette, így jókora előnyre tett szert a gerincen, míg végeztem az enyémmel. Tényleg igaza volt. Első ránézésre durvának tűnt a gerinc, de ha azon maradtunk, nem volt olyan nehéz.
Egy darabig takarásban volt előttem Nathan, de a következő kanyarban hirtelen ott állt előttem nem messze:
– Itt mi legyen? – kérdezte, ahogy közeledtem.
– Mi van ott? Innen nem látom.
– Nem tudok tovább menni.
– Na ja, ez a könnyebbik útvonal, a „turistaút”…
Bennem is megállt az ütő, mikor odaértem. Egy vékony hógerinc, olyan „kés éle” szerű. Jobbra egy hosszú, meredek hólejtő, térkép szerint gleccser, a meredekebb részek kitakarva, közel 1000 m szinttel. Szédítő. Balra, a napsütötte oldalon kijegesedett hó, még meredekebb, olyan 10 m-en, utána egy kis kiovadt rész, és alatta tátongó szakadék. Ha arra megcsúszik valaki, vége. Jobbra még mindig jobb, van esélyed megállítani magad a csákánnyal.
Nem volt mit tenni, a lábam közé vettem a hógerincet, és lassan, négykézláb átaraszolgattam. Egyik kezemben a csákány, jó mélyen bele a hóba, ha mégis valami történne. A vége volt a legrosszabb, mikor már nem volt olyan mély a hó, és bizonytalanul állt a csákány. Még pár ideges lépés, és átjutottam…
Nathan, úgy tűnt, csak átsétál a nyomomban, de a végén csak négykézlábazott ő is. Ahhoz képest, hogy míg várt rám, azt gondolta, hogy itt ő nem fog átjutni, elég jól ment neki. Ezután már csak meredek hó volt, és lassan elértük a csúcsot. 10:40 alatt értünk fel. Nem sok időnk maradt ünnepelni.
Abban gyorsan megegyeztünk, hogy ugyanarra nem akarunk visszamenni. Lehet, hogy nyáron könnyű, de most nem volt az. A standard úton persze volt egy 5 m-es fal, ahol – kiváltképp lefelé –, szinte mindenki kötelet használ. Kérdeztem Nathant, ereszkedett-e már kötélen. Még nem… Jó, akkor majd leeresztelek. Mikor odaértünk, találtunk is egy standot, de a 30 m-es kötelem nem volt elég hosszú. Túl messze volt a stand a faltól, és hiába csak 5 m-es volt a függőleges rész, a kötél félbehajtva, ahogy ereszkedéshez kell, nem ért le a fal aljáig. Nem baj, Nathant leeresztem, ő meg biztosít engem, míg tud, végén meg lemászok pár métert. Nagyon jó, hogy teljesen száraz a fal, se víz, se jég rajta. Nathan nagyon élvezte az ereszkedést – utána napokig emlegette, hogy ilyet akar még máskor is –, és aztán a kötél nekem is végig kitartott. Egyrészt a dinamikus nyúlás miatt, másrészt meg mert Nathan egész a fal tövéig behúzódott.
Tovább ereszkedtünk a nyugati gerincen, ami későb ketté vált, és egyik ága délre fordult. Itt még volt néhány érdekes mászós rész, nehezebb mint gondoltam, néha gondolkodni is kellett, sőt visszafordulni, és könnyebb utat keresni. Nagyon élvezetes volt. Közben a drámai naplementét fényképeztük. Nathan sajnálkozott, hogy nem erre mentünk fölfelé, de én inkább örültem, hogy más volt a fel mint a le; így többet láttunk a hegyből.
Végül 6:20 alatt értünk vissza a hegy lábához, ami igazán jónak volt mondható. Bár teljesen lement a nap – este fél nyolc volt már –, innen egy jó darabig nem kellett még a fejlámpa. A Hold és a hó együtt jó látási viszonyokat biztosítottak. Ez volt a nap egyik leghangulatosabb része, Nathan szerint mintha a Gyűrűk urában jártunk volna. Messzire el lehetett látni a nyílt terepen, körben nagy havas hegyek látszottak a kísérteties holfdfénynél.
A hágó alatti kvarcittömbökig még egész jól telt az éjszaka. Utána viszont a gerinc árnyékába kerültünk, kellett a fejlámpa, és egyre rosszabb terepen küzdöttük felfelé magunkat, szintben a 2500. méterünkhöz közeledve. A legvégén nem akartunk arra mászni a sziklákon át, amerről jöttünk, inkább egy meredek havas variációt választottunk. Sajnos ez sem volt könnyebb. Szívem megint a torkomban dobogott, ahogy a kijegesedett havon a két hágóvasra bíztam az életem. A csákány haszontalan lett volna megcsúszás esetén. Igaz, a recés hegyét bele tudtam vágni a jégbe és adott egy harmadik kapaszkodási pontot. Ez az izgalom már cseppet se hiányzott.
Nagy sokára értem csak ki a hágóba, Nathan megint kicsivel lejjebb kiabált: „Milyen a vége?” „Nem olyan rossz. Nem rosszabb mint lentebb.” Ettől megnyugodott. Nem csinált ő még ilyet soha… Sőt én sem. Soha nem másztam ilyen meredek havat éjszaka, hulla fáradtan. 17 órája voltunk már úton, az idő 23:05 volt, mire ide értünk. De végre túljutottunk a nehéz szakaszokon! A kis szépséghiba már csak az volt, hogy kifogyott a vizem és ennivalóm, és még elég sok volt azért hátra. Nathannek volt még valami fahéjas gumicukor a zsebében, azt rágcsáltam néha…
Egy darabig megint csak botladoztunk a kvarcittömbökön – a nadrágom is kiszakadt az egyik esésnél –, de lejjebb jó volt, egészen a patakig. Mivel meggyőződésem volt, hogy reggel nem találtuk meg a mászóösvényt, ezúttal a patak másik oldalán próbálkoztunk. Hát itt sem lett meg, sőt még rosszabb volt mint reggel. Mégis Nathannek volt igaza – ezért a szakaszért ő volt a felelős, neki a kedvenc terepe. Egy örökkévalóság volt ez a rész, többször fel-le, keresztül-kasul a patakon, sűrű erdő, sziklák, jég, minden havas. Nagyon-nagyon sokára értük el a turistautat. Innen már „csak” egy óra túra volt a kocsi. Nathan időnként elaludt. Ez abból látszott, hogy váratlanul lelassult előttem, és letért az ösvényről.
Éjjel 2:47-re, 20 óra 40 perccel az indulás után értük el a megváltást, a kocsit. Egy darabig még vacogtunk az ülésben, de egész hamar átmelegedtünk. Haza kellett vezetnem, nem volt más lehetőség. Nathannek még elmeséltem egy emlékezetes téli coloradói mászásomat mikor egy hasonló nap után maximum fűtéssel se tudtam átmelegedni és egy óráig rázott a hideg… Időnként megálltam hogy egy kis séta felébresszen. Reggel 6-ra kerültem ágyba. Előtte még hagytam üzenetet a titkárnőnknek, hogy csak délre fogok beérni…
Jacsó Ferenc
Képek itt:
http://picasaweb.google.com/fjacso/MtWillingdon3373MBanffNPCanada#
Kisfilmek a nagyvilágból:
http://www.youtube.com/watch?v=SaQE4VM5iqo
Comments are closed.