Idén elég korán megérkezett a tél, már Calgaryban is többször havazott, így alig vártam, hogy az első napos hétvégén kimehessek a havas hegyekbe.
Jasperben korábban csak egyszer jártam családi nyaraláson 3 éve. Mivel kicsit messzebb van mint Banff, eddig nem nagyon foglalkoztam vele. Pedig már ideköltözésünk előtt utánanéztem, hogy területre nagyobb, mint Banff, 10800 km2 illetve 6600 km2 (Magyarország területe 83000 km2), csúcsai pedig még magasabbak mint Banffé, ha nem is sokkal, és nem is mindenhol. Most azonban, hogy Banff legmagasabb csúcsát végre kiütöttem, szét akartam nézni másfelé is. Az igazi ok mégis az volt, hogy szeptemberben betegeskedtem, nem tudtam rendesen edzeni, és a nappalok is rövidebbek már, így belefért egy hosszabb vezetés hajnalban és egy rövidebb mászás nappal.
A hajnali vezetés nem volt túl bíztató, az ígért derült ég helyett borult volt az idő, és ahogy kezdett világosodni, csak szürkeség látszott, a hegyek csúcsai pedig felhőben voltak. Már átkoztam magam, hogy ezen a hétvégén vettem ki a szabadnapomat a havi 30 napos güriből, de 250 km után meglepő módon egyszer csak megjelent a távolban egy óriási hófehér napsütötte hegyoldal, mintha csak Alaszkában lettem volna… Rögtön teljesen felébredtem. Hamarosan csodás reggeli fények voltak mindenhol, és egészen kék lett az ég. Többször meg kellett állnom fotózni. A tél igazán keményen bekezdett, Lake Louise-nál -18 C fok volt, a Sunwapta-hágóban (2035 m) pedig -21 fokot mutatott a kocsi hőmérője, ami még engem is meglepett. Innen még le kellett ereszkednem 1540 m-re, ahol már nem volt csak -15 fok. Persze a teljes téli felszerelésem nálam volt, úgyhogy különösebben nem aggódtam a hideg miatt.
A kinézett turistautat 350 km vezetés után értem el. A turistaútról hamarosan letértem, hogy egyenesen a Sunwapta-csúcs felé vegyem az irányt. Relatíve népszerű csúcs lehet nyáron, mert egész jó ösvény vezetett felfelé végig az erdőben. 730 m szint volt az erdőben, és utána még 1000 m az alpesi részen a hegyoldalon. Ez a csúcs volt talán az egyik legmegtévesztőbb azok közül amiket eddig másztam. Teljesen egyenletes sima óriás kőlap a délnyugati oldala, és mikor felnézel rajta, megesküdnél, hogy 200 m-nél nem több a szintemelkedés. Nem tudom magyarul mi a neve a jelenségnek, errefelé a hegymászók foreshortening-nek mondják, talán perspektivikus rövidülésnek lehetne nevezni. Otthon is könnyű kísérletet csinálni hozzá: fogsz egy A4-es papírlapot, 45 fokban megdöntöd az asztal síkjához képest úgy, hogy a távolabbi vége legyen magasabban, aztán felemeled a szemeddel egy magasságba és felnézel rá. Ekkor a papírlap mérete mondjuk pár centinek látszik miközben valami 22 cm igazából. Egy hegy esetében ez úgy néz ki, hogy csak mész fölfelé órákig, és még mindig ugyanolyan messzinek (200 m-re fölötted) látszik a csúcs…
Hó az erdőben nem volt túl sok, először csak pár centi, később mondjuk 5 cm. Így is csúszkáltam néha visszafelé, de igazából az alpesi részen kezdődtek a gondok, ahol a szél a havat szépen kisimítja. Ezzel csak az a baj, hogy a hó alatti köveket nem lehet látni, és ahogy rálépsz, lecsúszol róla és csavarja ki a bokádat, vagy épp beesel két nagyobb kő közé, és szétütöd a térdedet. Ezekből kellő számba ki is vettem a részemet, az élvezetet fokozandó. Sőt még a sípcsontomat is úgy beütöttem egyszer, hogy elkezdett vérezni. Hiába, a téli hegymászás örömei…
Feljebb aztán egyre több lett a hó és néhol már csípőig süllyedtem a mélyedésekbe befútt hóban. Összeségében mégsem voltak olyan rosszak a viszonyok, mint gondoltam, és meglepően jó időt mentem a csúcsig. Nem volt nálam hőmérő, de amint megálltam, 1 percen belül nagyon fáztam. Szerintem -20 alatt lehetett így 3315 m magasan, tekintve hogy lentebb a -15-ben még vidáman másztam felfelé pólóban és hosszú ujjú bicajos mezben, de fentebb már kénytelen voltam felvenni a dzsekit, kesztyűt és sapkát is, sőt aztán még a kapucnimat is. A mérsékelt szél is közrejátszhatott, hogy nem volt melegem, ilyen hidegben a legkisebb szellő is jelentősen csökkenti a hőérzetet.
Nem sokáig maradtam hát a csúcson, csak gyorsan körbefényképeztem mindent, és aláírtam a csúcsnaplót. A kilátással nagy szerencsém volt, igazán ritka az ilyen tiszta idő itt, legtöbbször felhős minden. A szomszédos Columbia Jégmező évente 7 m havat kap, és mikor 3 éve itt jártunk, júliusban is havazott rajta… Jó nagy csúcsok vannak körülötte, és ezek így októberre már tényleg úgy néznek ki, mintha tél közepe lenne.
Mivel az ujjaim és lábujjaim már majdnem lefagytak, gyorsan szaladtam lefelé, hogy kicsit átmelegedjek. Párszáz méterrel lejjebb újra megálltam, és megint fotóztam egy adagot, egyszerűen gyönyörű volt a táj, ezért csinálom. Aztán folytattam tovább az utamat lefelé, lassan kiolvadtam, lejjebb pedig már megint le kellett vennem mindent. A kocsinál már csak -5 fok volt.
A könyvem 7-12 órát írt a mászásra, persze nyári viszonyok között, de ez valószínűleg egy olyan hegy lehetett, amire rossz passzban mászott fel a szerző, mert 6:45 alatt visszaértem a kocsihoz. Nyáron száraz terepen ez még rendben is lenne, de így hóban igazán meglepő volt. Főleg, hogy teljesen formán kívül éreztem magam még előző nap is, és attól tartottam, világosban nem érek le a hegyről… Így viszont még csak fél öt volt, és maradt még időm kicsit többet túrázni. Már lefelé eszembe jutott, hogy magyar hegymászó barátom, Tamás egyszer a közeli Mount Wilcoxot más magyarokkal akarta megmászni, akik nem sűrűn járnak a hegyekbe, így arra gondoltam, az nem lehet túl hosszú, és talán még belefér a napomba. Megnéztem a leírást, és 3,5-6 órát adott meg rá a könyvem, tehát ha igyekszek esetleg 2:15 fel tudok érni a csúcsra és további 1:15 alatt le.
Ötkor el is tudtam indulni a 15 km-re lévő másik parkolóból a Wilcoxra, és azt reméltem, hogy a 19 óra körüli naplemente után kevéssel elérem a csúcsot. Sajnos rögtön az elején bozótharcba keveredtem, nem találtam meg a fölfelé vezető ösvényt, és már itt időt vesztettem. Aztán fentebb rájöttem, hogy egy ideje már nem ettem, ekkor meg emiatt kellett megállnom. Lassan kiértem az itt még széles gerincre, és megláttam a csúcsot. Ismét nagyon közelinek tűnt, bár a könyvemben lévő fotón és a térképen is látszott hogy a gerinc elég hosszú és több álcsúcs is van rajta. Jöttem már 600 m szintet, és magasságmérőm szerint még kb. 300 m volt hátra. Megint megálltam harapni valamit, és megittam az utolsó csepp paradicsomlét is a termoszomból. Úgy döntöttem, ott hagyom a hátizsákomat, és csak a fényképezővel megyek feljebb, hogy gyorsabb legyek.
Egy darabig még jól haladtam, de aztán feljebb a gerinc nagyon elkeskenyedett, egyik oldalon főggőleges, és a másik oldalon is elég meredek volt. Szerencsére jártak már előttem arra aznap, és csak a nyomokat kellett követnem, bár néha még így is el kellett gondolkoznom, mikor merre másszak fel egy-egy sziklán. Csak azt nem értettem, mik voltak azok az egyenes vonalak a hóban, amit a többiek hagytak maguk után…
Bár a Wilcox besorolása eggyel nehezebb volt könyvem szerint, mint a Sunwaptáé, valahogy mégsem számítottam ilyen nehézségekre. Az is igaz, hogy kezdtem fáradni, és ilyenkor minden nehezebbnek tűnik. Arról sem felejtkeztem el persze, hogy elsődleges célom a naplemente fényképezése volt, és időnként elővettem a gépet a narancsszínbe borult havas hegyek fényképezésére. Különösen a Sunwapta tetszett, így oldalról nagyon jól látszott a hegy lapos oldala, ahol délelőtt felmásztam, és pont az egész hegyoldal narancsszínű volt, mikor egy jó kilátópontra értem. Gyönyörű téli naplementét éltem át.
A naplemente kellemetlen része persze az volt, hogy már csak egy órám maradt az alkonyat lassan eltűnő fényeinel való mászásra, utána vak sötét lesz. Sötétben pedig nem akartam ezen a gerincen lemászni. Szóval igyekeztem, hogy elérjem a csúcsot. Kétszer hittem azt, hogy már ott vagyok, de még másodjára is, ahol egy elég trükkös mozdulattal kellett kimásznom a csúcsra, megjelent arrébb egy még magasabb csúcs. Ekkor már 2,5 órája jöttem, lejárt a magamnak felállított határidő, azonnal vissza akartam fordulni. De ahogy gyorsan szétnéztem, látszott, hogy a vélhetően igazi csúcs már tényleg csak 10 percnyire van, s a terep egész jól járható. Hát bevállaltam még ezt is. Tényleg meglett 10 perc alatt. Ott aztán előbukkant még két távolabbi és kicsivel magasabb csúcs…
Ekkor már tényleg nem volt más választásom, lehettem vagy 200 m-re a valódi csúcstól –– bár ki tudja tényleg az volt-e –, és legfeljebb 20 m-rel alatta (magasságmérőm már rég a térképen jelzett magasságnál nagyobb értéket mutatott, de ez télen természetes), de vissza kellett fordulnom saját biztonságom érdekében. Nagyon fáztam már, a naplemente után hirtelen érezhetően hidegebb lett (-20 C alatt), ennivaló, innivaló nem volt nálam, szóval tényleg, még ha egy szánkópálya vitt volna a rendes csúcsra, akkor is visszafordultam volna. Mondjuk a terep sem volt túl bíztató, így legalább könnyebb volt meghoznom a döntést a visszafordulásról. Bosszantó azért 900 m szint után visszafordulni maximum 20 m-rel a csúcs „alatt” (inkább mellett), de ez így alakult.
A lemászástól nem véletlenül tartottam, elég necces volt, egyszer ki is csúszott az egyik lábam, de szerencsére meg tudtam kapaszkodni. Eszembe jutott milyen jó lenne egy partner és egy kötél itt már, a hó azért tud nehézségeket okozni a sziklákon való közlekedésben. És ekkor esett le a tantusz, hogy persze, azokat a csíkokat a hóban az előttem mászók kötele hagyta… Én meg itt mászok egyedül a félhomályban, kötél és partner nélkül. Tényleg Andinak lesz igaza, és nem vagyok normális.
Lemásztam azért, és megnyugodtam. A félhomályban sikerült a nehézségeket legyűrnöm, innen már csak a túra maradt, vissza a kocsihoz. Bandukoltam lefelé a most már barátságosabb gerincen, követve a korábbi csapást a hóban. Felnéztem, és millió csillag ragyogott (legközelebbi város Calgary kb. 200 km légvonalban), de a Hold sehol. Mivel a fejlámpám is a hátizsákban volt, meg kellett elégednem a csillagok fényével. A hó azért jelentősen javít a látásviszonyokon, és láttam valamennyire. Egyszer mégiscsak elvesztettem a csapást, és hiába igyekeztem nem találtam meg újra. Gondoltam, majd lejjebb meglesz, nem nagy vész. De sehogy sem lett meg. Lassan elértem azt a szintet, ahol a hátizsákomat hagytam (2580 m-re emlékeztem), de csak szikladarabokat találtam, hátizsákot vagy csapást sehol. Hát ez bizony kellemetlen volt, mert a hátizsákban volt a kocsikulcsom is. Meg kéne azt a hátizsákot találni! Bolyongtam fel-alá, jobbra-balra egy órát a hatalmas hegyoldalban +/- 30 m-rel a 2580 m alatt-fölött de sehol sem találtam meg a hátizsákomat. Közben figyeltem, jönnek-e autók lent a völgyben és 5 percenként jött is egy. Nincs más hátra, le kell mennem a hátizsák nélkül, stoppolni, valahol megaludni, aztán másnap világosban visszajönni. Szerencsére a pénztárca a zsebemben maradt, pedig szinte sosincs ott mászáskor, most is csak azért, mert a Wilcox előtt megpróbáltam hazatelefonálni. Holnap, ha visszamászok 600 m szintet, már pillanatok alatt megtalálom nappali fénynél a hátizsákot. Hááát… Andi nagyon fog örülni megint…
Persze tisztában voltam vele, hogy a lemenetel sem lesz olyan egyszerű. A havon nagyjából jó irányban lemenni még remélhetőleg könnyű lesz, de utána a sűrű fenyőerdőben a vak sötétben hogy jutok át? Már felfelé is bozótharc volt… Jobb alternatíva híján – egy óra alatt azért megbarátkozik az ember a rosszabbik lehetőséggel is, csak ne kelljen kint éjszakáznia – elindultam lefelé hátizsák nélkül. Ismét csak a csillagok fényénél botorkáltam, nagyjából jó irányba. Egyszer csak éreztem, hogy keményebb hóra lépek. Mintha meglenne az ösvény. Tényleg az? Lehajoltam kitapogattam a bakancsnyomokat. Ez lesz az! Innentől lassan, figyelmesen, időnként kezemmel a nyomokat tapogatva biztosra mentem, hogy ne tévesszem el a csapást. Hátha mégis lejjebb van a hátizsák?
Talán 5 percet ha mentem, és megláttam valamit az ösvényen. Biztos egy szikla. Annyi sziklát leellenőriztem már az utóbbi egy órában, hogy nem is lehet más. Minden egyéb várakozás hiú remény csupán. De ahogy lassan odaértem, mégis az volt az. A hátizsák! Majdnem elsírtam magam. Te jó ég, mennyivel egyszerűbb lesz kimagyarázni otthon egy pár órás késést, és mennyivel egyszerűbb lesz saját kocsival hazamenni, mint kétszer stoppolni. Az sem ártott, hogy legalább tudtam egy kicsit enni, mert már igencsak éhes lettem az utóbbi pár órában…
Természetesen ez az egész hátizsák-ügy elég nevetséges volt, sok évvel ezelőtt olvastam már, hogy hegymászói alapszabály, sose válj meg a hátizsákodtól… Sőt 5 éve Coloradóban volt egy hasonló eset, mikor a srác télen átmászott egy másik csúcsra, hátizsákját az elsőn hagyta, mikor visszaért már teljesen sötét volt, és nem találta meg a hátizsákját, kint kellett éjszakáznia. Talán nem fagyott le semmije, de hetekig tarott mire kiheverte. Hogy lehettem ekkora hülye? Vagy csak a fáradtság? Azt hiszem, igen, ez inkább csak iskolapéldája annak, hogy fáradtan az ember rossz döntéseket tud hozni. Ha legalább a fejlámpára gondolok, és kiveszem a hátizsákból, egyáltalán semmi probléma nem lett volna. Úgy látszik, más kárából nehezebb tanulni, vagy idővel elfelejti az ember.
Innen már relatíve egyszerű volt a lejutás, bár lejjebb a hegyoldal túl meredek volt, és többször elcsúsztam, a végén meg megint belekeveredtem a bozótba. Hihetetlen sűrű fenyőcsemeték voltak helyenként, egész egyszerűen nem lehett áttörni, és más irnyba kellett mennem. Egyszer még a fejlámpámat is levették az ágak, és egy pillanatra teljesen sötét lett. Ekkor értettem meg igazán, hogy itt lámpa nélkül átjutni milyen nehéz lett volna…
Azért csak leértem a kocsihoz, és 22:28-kor elindultam hazafelé. Persze kocsi a -18 fokban úgy lehűlt, hogy a szélvédőről a jeget kellett kapargatnom belül is, ahogy a lehelletem odafagyott… De azért rettentő boldog voltam. Még ha a második csúcs nem is lett meg teljesen, összesen 2700 m szintet tettem meg ilyen hidegben, és milyen gyönyörű kilátás volt egész nap! És nem utolsó sorban túléltem az egészet…
Már csak egy gond volt, későre járt, a benzinem kezdett kifogyni, és csak a legközelebbi tanyáig tudtam eljutni, ahol volt benzinkút. Beálltam tankolni, de nem jött a kútból benzin. Odamentem a fülkéhez, látom, ki van írva, hogy telefonon kell hívni a kutast. Ott állt már egy pár, és mondták, hogy már telefonáltak a kutasnak, de még nem ért ide. Hát addig hazatelefonáltam egy fülkéből (a mobilvétel felejtős 100 km-es körzetben), legalább Andi „megnyugodott”. Most inkább nem írom le miket mondott a telefonba, pedig ekkor még meg sem említettem a hátizsákot. Vártam további 10 percet a kutasra, de az továbbra sem került elő. Így bekockáztattam, hogy eljutok-e a következő faluig. Szépen 90-nel mentem, így sikerült is odaérnem, de már csak éjfél után, és mindkét kút bezárt. Ez Lake Louise volt, ahol ismerem az ifjúsági szállót (Youth Hostel), bementem, és csodák csodája, volt ott ügyeletes, sőt volt üres ágy! Az ügyeletes nem igazán értette, miért hálálkodok, hogy az életemet mentette meg, de inkább nem meséltem al a napomat. Hazaszóltam még telefonon Andinak, lezuhanyoztam, és beestem a hideg ágyba. Másnap aztán korán keltem, hogy kora délelőtt hazaérjek. A napkelte megint csodás volt a hegyekben, de Calgaryban már esett a hó. Viszont legalább jó meleg volt, -8 fok. Éreztem is, mikor kiszálltam a kocsiból, ahogy kellemes meleg megüt…
Jacsó Ferenc
Képek:
http://picasaweb.google.ca/fjacso/SunwaptaPeak3315MMtWilcox2884MJasperNPCanada#
Comments are closed.