Tavaly decemberben -37 C fokban sikerült napos időt kifognunk Banffban, de idén bejött egy meglehetősen ritka „meleg” és mégis tiszta idő a hegyek fölé. Az inverzió révén a völgyekben maradt a hideg, de fentebb meleg volt (0 fok fölött is néhol). Mi épp az utolsó napot fogtuk még ki, és már nem jutott a pluszból, de legalább nem fáztunk annyira.
Négyen kerekedtünk útra hajnali 5-kor, Andrew és Mark, akik már-már állandó téli partnereim, valamint Mark kollégája, Dan. Dan még sosem volt téli hegymászáson, így kicsit tartottam tőle, hogy nem fogja bírni, de a testvérek (Andrew és Mark) biztosítottak, hogy minden felszereléssel ellátták, és jó formában van. A Banffi Nemzeti Park északi részébe mentünk, így ismét a Jégmezők Panorámaútján vezettünk egy jó darabon, végig havon és jégen (nomen est omen), a közelben gyönyörű hegyekkel.
Többször megálltunk fényképezni is, így csak 9 után értünk az üres parkolóba, ahonnan a turistaút indult. Meglepetésemre először lefelé mentünk, míg el nem értük a Howse-folyó partjait. Ezt akkor még tónak gondoltam (kivételesen nem volt nálam térkép), de később fentről rájöttem, hogy egy széles folyó igazából. Persze csontra be volt fagyva, ezért is volt nehéz megmondani. Már itt, a folyón csodás téli jelenségben volt részünk: téli szivárványnak lehetne nevezni, ahogy a levegőben lebegő apró jégkristályokon a nap fénye a szivárvány színeiben megtörik. Ebből is látszik, milyen jó meleg volt, lehetett vagy -15 C a völgyben (de azért mégse -37 C)…
A folyó után aztán elkezdett emelkedni a turistaút, amin már jártak előttünk sível, tehát nem volt túl nehéz még hóban sem. Öt kilométer után viszont le kellett térnünk a kijárt útról, meredeken fel a Survey Peakre. Először még barátságos mennyiségű, 30-40 centi hó volt csak, és egész jól haladtunk, később azonban az erdő nagyon sűrű lett, keresztbe-kasul kidőlt fák állták utunkat, ágak vágódtak a szemünkbe, és egyre mélyebb lett a hó. Fél órával a turistaút elhagyása után már a szenvedés maximumán voltunk, rettentő lassan haladtunk, estünk-keltünk, és kilátástalannak tűnt az egész. És ez így ment még további 3 órán át…
Csak annyi változott, hogy az erdő kezdett ritkulni, a hegy meredekebb, a hó pedig mélyebb lett. Fentebb érve a fák némelyike már teljesen hóba volt csomagolva, nem látszottak az ágak sem, csak egy hófal körbe. Szép kis vihar lehetett itt pár napja… A hó mélysége helyenként elérte a 90 centit. Ilyen körülmények között sokat számít, hogy négyen törtük a havat felváltva. Kicsit olyan, mint a biciklizés váltott vezetéssel: elöl meghalsz, hátul meg szinte sétagalopp a kitört úton. Sajnos Dan (aki közülünk a legfiatalabb volt) elég hamar kidőlt a sorból, mondta, hogy képtelen többet vezetni, „kicsit formán kívül van”. Becsületére legyen mondva, nem panaszkodott, nem akart visszafordulni, és szépen jött tovább hátul.
Jó öt órával az indulás után végre kiértünk az erdőből. Ezt már alig vártuk, mert az alpesi részen egész mások a hóviszonyok. Fák hiányában a szél az úr, amely a legtöbb helyen állhatatos munkával keményre döngöli a havat. Máshol teljesen lefújja a sziklákról a havat, és megint máshol – mélyedésekben – hatalmas laza kupacokba hordja össze, de lényeg az, hogy jórészt kemény a hó, és jobban tart, gyorsabb rajta a közlekedés. Jobban is haladtunk itt már, de a csúcs még mindig messzinek tűnt. Sajnos a szél miatt hamarosan elkezdett fázni a lábam, és bizony legalább -20-nak lehetett itt már érezni a hideget… De legalább jó volt körbe a kilátás, és a hegy meredek északkeleti fala is kellemes magashegyi érzést kölcsönzött a túrának.
A vége egyre meredekebb lett, le kellett vennünk a hótalpakat és hágóvasra váltanunk a kemény havon. Lassan kezdett a Nap is lebukni a látóhatár mögé, már a hegy árnyékában másztunk, időnként mély lyukakat ütve a hóba, keservesen lassan és fáradtan. Kezdtem feladni a reményt, hogy elérjük a csúcsot naplemente előtt. Fentebb tiszta fehér volt minden, elvesztettük a távolságérzetünket, nem lehetett megmondani, hogy fél óra még a csúcs, vagy csak 10 perc. Éppen Andrew ment elöl, mikor egyszer csak, eléggé váratlanul, a feje kibukkant az árnyékból a lemenő nap narancs fényeibe, és hamarosan elkezdett kiabálni: „Ez lesz az, ez a csúcs!”
Nem tudtam elhinni! Ahogy csak bírtam, igyekeztem utána, hogy még én is odaérjek időben. Épp a naplemente utolsó öt percére értünk oda, örömünkben kiáltoztunk. Gyönyörű volt körbe az összes nagy hegy, de különösen az óriási Mt. Wilson – amit Andrewval áprilisban másztunk meg –, ahogy a lemenő nap meleg fényében a meredek nyugati fala tündökölt. Egyszerűen hihetetlen volt 7 óra 9 perc mászás után még épp időben felérni!
Az egyetlen probléma az volt, hogy még le is kellett jönni a hegyről, jórészt sötétben. Habár ez jóval gyorsabban ment, mint felfelé, a sűrű növényzettel helyenként így is meggyűlt a bajunk, és a végén a folyótól a 150 méteres szintemelkedés már egyáltalán nem hiányzott. (A teljes túra 10:55, 1400 m szint volt.)
Összességében mégis egy csodás, ritkaságszámba menő téli napot töltöttünk a hegyekben.
Jacsó Ferenc, 2009. december 28.
Képek:
http://picasaweb.google.com/fjacso/SurveyPeak2652MBanffNPCanada#
Rövidfilm:
http://www.youtube.com/watch?v=M_-6eNI1pJM
Comments are closed.