A Fehér Piramisra Andrew és Mark hívták fel a figyelmem már legalább két és fél éve. Idén volt a harmadik tavaszi szezonunk, hogy beterveztük a mászást, de végül sehogy sem jött össze – legalábbis velük. Idővel Kerrynek is elhintettem az ötletet, aki tavaly még elzárkózott előle, de idén váratlanul újra felemlegette.
Áprilisban hetekig rosszak voltak a lavinaviszonyok, míg az első nagy olvadási hullám ki nem tisztította a hegyeket. Ezután meg az idő volt rossz, főleg hétvégenként. Végül már ott tartottunk, ha végre kisüt a nap, hét közepén is megyünk valahova. Ez korántsem volt egyszerű, mert mindkettőnknek voltak munkahelyi kötelezettségeink, de végül egy hidegfrontot követő napos szerdai napon mindketten ki tudtunk venni egy napot. Kerry szerzett egy harmadik embert is a gleccserre, Willt, aki nemrég kilépett munkahelyéről, így rengeteg szabadideje volt.
Nem sokkal a mászás előtt kölcsön kaptam egy régebbi túrasít és egy pár leharcolt bakancsot Rafaltól, így hát ezúttal én is sível indulhattam útnak hajnali fél hatkor a kocsitól. Pár száz méter után rögtön át kellett gázolnunk egy „folyón”, ami csak annyira volt folyó, mint a Duna lehet nem messze a Fekete-erdőtől. Mégis térd fölé ért a víz, és Willnek egész lefagytak a lábai mire átért a túlpartra. Én tudtam, hogy sietni kell a hideg vízben, és egész jól megúsztam az átkelést. Fenn is hagytam az átázott régi futócipőmet, amíg nem értünk havas részre 100 m-rel magasabban.
A hó nélküli rész eléggé kínszenvedés volt, először a tetején fagyott, mégis süppedős vizenyő várt minket egy patak mentén, később egy sűrű fenyves, ahol a hátizsákjainkra kötözött sílécek minduntalan elakadtak a faágakban. Egy idő után Will kijelentette, hogy innen már összefüggő lesz a hó, nyergeljünk át lécekre. Bár kételkedtem, hogy menni fog a dolog, mégsem bántam a váltást, mert a beszakadozó, mély hófoltokon máris félig szétment a futócipőm. Willnek azonban teljesen igaza lett, innentől végig összefüggő hó volt!
Felfelé szeretek síelni, sokkal jobb, mint a mély hóban gázolni. (Azoknak, akik még nem olvastak korábban túrasí-beszámolót: ehhez kell egy „fóka” nevű szövetcsík a léc alá, ami megakadályozza a visszacsúszást.) Már rég voltak lécek a lábamon, így különösen jól esett egy kis sífutás. Szépen haladtunk is fölfelé, közben átkeltünk egy vastagon befagyott kisebb tavon is. Feljött a nap, és gyönyörűen megvilágította fölöttünk a piramist. Északi oldala különösen szép volt, egy sziklafal tetején függőgleccserben folytatódott a csúcsig.
Pár óra síelés után egy meredekebb és jeges emelkedőhöz értünk, ahol a fókák ellenére is majdnem visszacsúsztunk. Itt le kellett vennünk a léceket, hogy aztán öt perc múlva, ahogy enyhült a meredekség, megint visszarakhassuk őket. Körülbelül 1100 m szint megtétele után végleg levettük a léceket, mert itt már olyan meredek volt a hó, hogy nem tudtunk volna visszasíelni esés nélkül. Itt megint lábbelit váltottam, mert eddig minden sítúrán feltörte a bakancs a lábamat, és hoztam magammal egy rendes bakancsot is. Ezúttal persze nem törte fel a síbakancs a lábamat, fölösleges volt. Feljebb másztunk vagy 50 métert egy 40º-os lejtőn, combig érő porhóban, és kiértünk a végső gerincre. Itt még egy 1 km-es gerincszakasz várt ránk olyan 500 m szinttel.
Az eleje egész jó volt, de a Szfinxnek nevezett alcsúcson kicsit elcsodálkoztunk: egy nagyon meredeknek tűnő, szél építette hótaréjon kellett lemásznunk, hogy tovább követhessük a gerincet. Később megmértem, és 52º-os volt. Szerencsére nem volt sem kitett, sem hosszú, inkább csak arra volt jó, hogy egy kis hegymászós jelleget kölcsönözzön az útnak. A nyereg után hasonló meredekségű havon kellett felmásznunk, sőt a legnehezebb lépésnél ki is volt jegesedve a szikla… Mikor itt is felértünk, elővettük a kötelet, és felszerelkeztünk az utolsó pár száz méterre, amit már gleccseren kellett megtennünk. Annyi hó volt, hogy nem volt nyilvánvaló, hol vannak hasadékok, de az útleírásunk szerint voltak… A szél is megerősödött, és újra mély hóban kellett utat törnünk, de hét és fél óra elteltével végül fenn álltunk a csúcson! Több év tervezés után mégis sikerült hát eljutnunk idáig! Nagyszerű kilátás nyílt minden irányba, csak néhány felhőpamacs volt az égen. Mégsem bámészkodtunk sokáig, mert a szélben és hidegben néhány perc múltán elkezdtünk fázni.
Visszafelé hosszabban fennhagytuk a kötelet, csak a Szfinx tetején vettük le újra. Leereszkedtünk a lécekig, a fiúk már alig várták a síelést. Én nem annyira. Rég síeltem már, és a hó is változékony a hegyekben, nem egészen olyan, mint a sípályákon. Jó párszor buktam is nagyot, pedig a hóra és a terepre igazán nem lehetett panasz ezen a napon: meredekebb és laposabb részek váltogatták egymást, így könnyű volt lelassítani, és nem is szakadékok mellett kellett síelni. Aztán jött az a rész, ahol felfelé is kézben kellett cipelnünk a léceket. Itt nem mertem lesíelni, inkább nadrágszánkóztam lefelé. De aztán újra felraktam a léceket, és egész a tóig tudtunk siklani. Onnantól pedig újra sífutó módban közlekedtünk, míg el nem fogyott a hó.
A végére már nem hiányzott a sűrű fenyvesben való bozótharc, és a süppedős, lápos terület, de a folyón való átkelés – szöges ellentétben a reggeli „hidegzuhannyal” – ezúttal csak kellemesen felfrissített. Itt már túlélőmódban közlekedtem, úgyhogy meg is tudtam uzsonnázni, mire a többiek átkeltek a folyón. Összesen 19 km-t, és 1650 m szintet tettünk meg 11:50 alatt. Hazafelé már csak a havas hegyóriásokat bámultuk a napos, kellemesen tavaszias völgyből. Bár az egyik hágó közelében volt még egy jó nagy befagyott tó, amin néhány turista épp focizott… Nagyszerű nap volt a hegyekben!
Sajnos a fényképezőt otthon felejtettem az előző napi nagy kapkodásban.
Jacsó Ferenc, 2010. május 10.
Szerencsére Kerry mindig nagyon jó képeket csinál: http://picasaweb.google.com/kerryv/20100512WhitePyramid#
Comments are closed.